Akkor kezdjük a végén!

– Kezdhetném az elején is, de az nem túl izgalmas. Tudja kedves … elnézést hogy is hívják magát? Elfelejtettem

-Nem érdekes, valószínűleg hiába mondanám el újra, elfelejtené, mert lényegében Önről szól ez itt és most, nem rólam és arról, hogy ki is vagyok én és hogy hívnak. Szóval magázzon és ne érdekelje a nevem.

-Csúcs, kösz. De akkor mégis hogy hívjam? Még egy macskának is van neve vagy hörcsögnek, érti…szóval nem hívhatom sehogy?! Ez baromság!

-Tudja kedves Dorin, én tudom a  nevét, de ha egészen őszinték akarunk lenni ki tudja, hogy valójában hogy hívják és hogy ki maga? Nem tudhatom, de nem is érdekel. Hívhatlak Téged Dorinnak, vagy akár Lorinnak is, de információt nem tartalmaz. Mit gondolsz, hogy hívnak?

-Mit gondolok? Hááát ez marha jó, tényleg én adjak Önnek nevet?

-Nem kértem erre, csak hogy mit gondolsz, mi a nevem? Ki vagyok én neked, mi az a név, amit ha meghallanál, azonnal tudnád, hogy kiről van szó?

-A Doki. Vagy mit tudom én, pszichológusféle. A konzervatívan szép, okos nő.  Vagy az örök kérdező…nagyjából ezekből tudnám kiről van szó. Asszem

-Tökéletes, akkor ez meg is van, haladhatunk tovább Dorin.

-Na de ácsi, ha én nem szólítom a nevén, Ön miért teszi ezt velem mégis?

-Mert számomra Ön egyelőre senki más, mint Dorin. Egy név és egy velem szemben ülő lány. Majd ha tudok mondani én is valamit, akkor már nem úgy hívom, hogy Dorin. Hanem személyesebb formában próbálkozom.

-Ok. Legyen így.

Amikor kijöttem a Dokitól az kavargott bennem, hogy tulajdonképpen mennyire nem is fontos tényleg a név dolog,ahogyan az sem, hogy ki kicsoda és honnan jött. Érdekes dolgokat vet fel ez a Nő, egészen kreatív és szórakoztató jelenség.

Jajj bocsi, hirtelen csöppentél bele itt a dolgokba, biztos fogalmad sincs róla, hogy ki  és mi vagyok és mit is olvasol most éppen! 🙂 Ja, a név nem számít, ahogyan az sem honnan jöttem és ki vagyok, az viszont elég jó sztori hogy hová tartok. Amúgy Dorin vagyok, szerintem azért illik bemutatkozni…Doki ide vagy oda. Az hogy ki vagyok és honnan jöttem mára már egyáltalán nem számít. Egyszerű családból, közepes tanulóként jöttem ki, belül vad ám kívül mindig is konzervatívabb formámat igyekeztem mutatni, kivéve egy-két alkalmat, időszakot.  Gondolom vagyunk így ezzel egy páran, de én tényleg mindig tudtam, hogy én vagyok az, aki más, mint a többiek, aki egyedi és bátor és bár ez nem mindig volt meg, azért reméltem, hogy valóban így van! 🙂 Aztán beigazolódott…így van! Már itt állok a 40-hez közel és az életem sokkal jobb volt, mint a legtöbb regény és még hol a vége?! 😀