Jó, hogy jöttél!

Biztos vagyok benne, hogy az ember csak akkor éri el önmagát és akkor tud egyedivé válni, ha az élet bizony alaposan megcseszi egyszer-kétszer és a sors rá méri, amit rá kell…érted, ez a karma dolog. Szerintem ez teljesen működik. Bár az is tény, hogy az ember tudja a tudatával ezt befolyásolni. Én leginkább a karmában és a sorsban hiszek, és persze önmagamban! Azért idáig sem könnyű eljutni, mert 2 évvel ezelőttig egyáltalán nem hittem önmagamban.

De vannak az életben fontos és kihagyhatatlan találkozások, amikor próbálsz zsigerileg kibújni valami alól folyamatosan, de annál inkább körbe hurkolod a torkodon a zsineget…biztos tudod miről beszélek?! Ezek a találkozások mindenki számára nagyon tanulságosak, még ha fájnak is és akkor per pillanat kivesznek és elvesznek belőlünk és kilátástalanná tesznek minden addig elért dolgot és képzetet. De meg kell történnie, ahogy meg kell esnie a baleseteknek, a haláloknak és születéseknek, meg egy csomó minden másnak. A Karma…

Emlékszem, amikor gimis voltam és életem legnagyobb feladatnak azt éreztem, hogy megtaláljam önmagam. Ruhákkal, stílusokkal, haverokkal és szokásokkal, mint a cigi meg a pia. Ha portorikói rumot látnak inni, akkor menő vagy, ha Marlboro-t szívsz, akkor gazdagnak látszol. Ha platformos cipőben jársz, magasabbnak tűnsz, de nem csak fizikailag 🙂 Ezek mára nevetségessé váltak, de akkor és ott jó volt, hogy ez volt a legnagyobb küldetésem. Na jó, azért igyekeztem kitalálni azt is, hogy mi leszek, ha nagy leszek és milyen jövő vár rám. De ezt senki sem tudhatja előre, bár ha már itt tartunk én azért elég jól ráéreztem a dolgokra, de csak és kizárólag azok jöttek be, amikről soha nem beszéltem senkinek, mert csak egyfajta belső intuíció volt az egész. Ezzel most nem azt mondom, hogy ne mondd el senkinek, hogy Te akarsz lenni a következő LadyGaga és akkor majd bejön, hanem csak úgy mondom, nálam így történt.

Amikor a továbbtanulással bajlódtunk a barátokkal meg a családdal akkor én valahogy tudtam, hogy tök mindegy, úgysem az leszek, akinek eldöntöm magam akkor, amikor még azt sem tudom ki vagyok! Nonszensz. 17-18 évesen akkor, ott és én hát haver, legkisebb körvonala nem volt meg annak, hogy mi leszek, hogy mi az amit szeretni fogok minden nap csinálni, amiben jó vagyok és sikeres és meg is élek belőle meg minden. Hát most őszintén, honnan lehet ezt tudni? Azt lehet, ok, azt elismerem, hogy be tudod lőni ‘saccperkábé , hogy mihez értesz, tehát tudsz dönteni, hogy fizikus leszel vagy író vagy esetleg a sport felé mész, de ennél tovább ritkán jut az ember és ezt az élet azért beigazolja. Nálam…

Na de mindegy is, szóval én művészi pálya felé indultam, mert más és jobb ötletem igazából nem volt. A matek meg ezek a dolgok nagyon messze álltak tőlem, a többi dolog meg kevés szabadságot adott volna és nem vállaltam be. Ha most visszagondolok, hogy az a suli és az a papír mit is adott, hát csak egy dolog jut eszembe : azt tanultam ott 3 éven keresztül a padban ülve, hogy én nem leszek katona, nem akarok senkinek az embere lenni, nem akarok unalmas és szürke lenni, nem akarom minden hónapban megkapni a kis jussomat aztán kussolni a következőig. Mert ez nem én vagyok! Talán már akkor eldöntöttem, hogy én mindig és minden esetben a mellékutakat járom. Járt utat a járatlanért…blablabla…mai napig hallom, de egy hozzáfűzni valóm azért lenne : a járt út kiszámítható, semmi extra nincs benne, ugyanakkor biztonságos. Na de a járt út is volt egyszer járatlan és azután vált azzá ami most, hogy kijárták. És akkor tovább mennék : mi van, ha a járatlan jobb és szebb és izgalmasabb lesz, mint a most járt? 😀 Én felfedező típus vagyok, kijárom az utakat, ha kell és ha van kedvem, na meg ha tetszik a cél. Mert a cél klassz dolog, bár az út, ami oda vezet mindig kalandosabb!

Jó, hogy jöttél! Mert én imádok beszélgetni, vagyis leginkább magamról beszélni. De ezt mindenki szereti, szóval semmi extra nincs benne. Csakhogy én tudok is beszélni magamról és érdekes dolgokat is tudok mondani. Legalábbis nekem azok.

Biztosan feltetted már azt a kérdést magadnak, hogy miért járok A Dokihoz?!

Hát ezt a kérdést már én is feltettem magamnak, ami azt illeti és ésszerű választ nem találtam eddig. Mégis járok, mert szeretek oda menni. Klassz lakása  van, és szép nő, tetszenek a ruhái, baromi jó az illata és olyan megnyugtató hangja van. Leginkább pörgök és ritkán tudom elengedni magam, de ott azért szokott sikerülni. És beszélgethetek, ami sokat segít, mert sok dolog van a múltamban, amiről nem beszélgethetek bárkivel, akárkivel. Azt gondoltam, amikor megtörténtek és a vihar elvonult, hogy majd a felhőkkel együtt mennek a gondolatok is, az érzések és minden más. De rá kellett jönnöm, hogy ez nincs így, bár könnyű megoldás lenne a problémákra, de az élet úgy szervezi a dolgokat, hogy küzdeni keljen. Bizonyos dolgokat ingyen ad és vannak, amiket drágán, nagyon drágán ad!