Említettem, hogy vannak az emberek életében olyan különleges és egyedi találkozások, amik sorsszerűek, egyszerűen muszáj megtörténnie és valójában tényleg kihagyhatatlanok. Ezek az én meggyőződésem szerint karmikus kapcsolatok, mondom ezt anélkül, hogy különösebben tudnám hogyan működik ez az egész, mert nem ástam bele magam, egy-két cikket elolvastam, hogy nagyjából legyen fogalmam róla, de mivel ebben a témában azért valljuk be lehet kamukázni meg belemagyarázni, így úgy döntöttem, hogy saját elképzelést gyártok és abban hiszek, ahogy sok minden mással is vagyok így. Valaki elmondja a véleményét és meg kellene fogadnom, mert -újabb aranyköpés- “okos ember másik hibájából tanul, a hülye meg a sajátjából”…vagy valami hasonló! Hát őőőőő nem tudom. Én tanulok a sajátomból, mert nem vagyok hülye, mint inkább egy ismeretlen és esetleg hülyének a tapasztalásából. De kinek a pap, kinek a papné 🙂
Kiskorom óta tudtam, hogy különlegeset fogok csinálni, valamit ami nem papírhoz kötött feltétlen. Érdekes amúgy, mert nagyon zárkózott és csendes gyerek voltam, aki bújkált, ha becsengetett valaki, elhúzódott, ha vendégek voltak stb. Szóval nem voltam az a tipikus “egész nap be nem áll a szája” típus. De van ezzel kapcsolatban egy nagyon fantasztikus sztorim:
A középsuliban, amikor közeledett a pályaválasztás ideje, azaz meg kellett nevezni azokat a felsőfokú intézményeket, ahová tovább szerettél volna menni, akkor a mi osztályfőnökünk, aki fiatalos és lendületes edző volt, azt a rendhagyó dolgot találta ki nekünk, hogy egyesével leültünk vele négyszemközt és elmondta, hogy kit milyen pályára szánna azok alapján, ahogy megismerte őt. Zseniális! Nem?
Akkor egy feleslegesnek tűnő hercehurca volt számomra, semmi több, mert ahogy már mondtam is, sajnos vagy nem…de nem igazán hatottak meg vélemények. Pedig ott kellett volna, hogy ez hasson rám bár tudat alatt szerintem hatott is és bekövetkezett az, ami ott elhangzott. Mert a Tanár bá ismert minket, mindenkit egyesével és olykor bizony jobban ismert bennünket, mint mi saját magunkat! És ez kérem a Pedagógia csúcsa, az, ami manapság ritkán adatik meg a gyerekeknek. Nem hogy nem ismerik őket a tanárok, hanem nem is érdekli őket ez a fajta cselekvés. És ez szomorú, mert visszagondolva mindaz, amit én ott kaptam tőle, az a mai napig hat rám. A sport szeretete, a csapatjáték, az hogy ha hülye voltam, akkor megkaptam a magamét, pofont és szidást és mindezt szülői támogatással. Mert ott még voltak kapcsolatok, amik azért születtek, hogy nekem és minden gyereknek jobb legyen, hogy megtanuljuk mi a felelősség és mit jelent felnőttnek lenni! Vagy mit fog majd jelenteni az, hogy felnőttél!
Így hát az első ilyesfajta kapcsolatom az osztályfőnökömmel volt, aki ismert engem, így utólag sokkal jobban, mint azt várni lehetett volna, hiszen azt mondta nekem, amikor kérdésére azt válaszoltam : művészi pálya…hogy meg fogom bánni! Emlékszem, hogy rám nézett a szigorú szemeivel és szinte kérően azt mondta : “Neked emberekkel kell foglalkoznod! Hidd el, hogy ebben találod meg majd az utadat, mert Te különleges vagy!”
Jó hát most 17 évesen egy ilyentől nyilván kifekszik mindenki, mert hát különlegesnek lenni azért elég király dolog és hogy ezt a szemedbe is lövi valaki hát, cool! De végül nem foglalkoztam vele, jól esett és talán ha jól emlékszem pár percig fontolóra is vettem, de nem tudtam mit kezdhetnék az emberekkel én…így hát mentem tovább és magasról leszartam az egészet.
